Elsüllyedt világok, elfeledett művek, művészek

Platón, vagy Plátó (Kr. e. 427– Kr. e. 347) iskolaalapító görög filozófus volt (a filozófia szó görögül a bölcsesség szeretete). Hatása jelentős volt az ókori és a középkori filozófiára, művei manapság is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, hanem irodalmi értéke is nagy jelentőséggel bír.
Timaiosz és Kritiász című írásaiban tesz említést egy olyan szigetről, amelyet Atlantisznak hívnak (az ott élő Atlasz király nevéből): ez a földrésznyi nagyságú ország nagyjából 9000 évvel Platón ideje előtt létezett, mesésen gazdag, békés és háborítatlan volt.  Platón először nagyapjától hallotta Atlantisz történetét, aki Szolón (Kr. e.  638 k. – Kr. e. 558 k.) elbeszéléseiből ismerte, és valahol Héraklész oszlopaitól (a mai Gibraltári-szoros) nyugatra helyezte a térképen. A legenda szerint a sziget Poszeidón, a tenger istenének birtoka volt, aki itt telepítette le egy halandó nőtől, Kleithótól származó gyermekeit. A félistenek öten voltak, és mindannyian egy-egy részt kaptak a szigetből,  Atlasz a legnagyobbat és a legfontosabbat, mivel ő volt az elsőszülött fiú.
A sziget gazdag volt és fejlett, kiépített politikai rendszerrel és jól működő gazdasággal. Amikor aztán az atlantisziak egyre kevésbé kezdték tisztelni isteneiket, és egyre jobban a pénzt és az aranyat imádták, az istenek megbüntették őket; földrengéssel sújtották a szigetet, a tengerbe temetve mindent, amit a hátán hordozott.

Itt azokról az emberekről, művészekről szeretnénk megemlékezni, akik valamiért Atlantiszként merültek el a feledés óceánjába.